A boldog békeidők utolsó napjaiban láttam napvilágot amikor szüleim Nürnberg utcai otthonának ötödik lakója lettem. Igaz csak rövid ideig, mert Pétfürdőre vittek, ide köt gyerekkorom ezer élménye. Még emlékszem a háború borzalmaira, a felszabadulásnak nevezett félelemmel teli orosz megszállásra és Rákosi pajtásnak 60. születésnapjára nagyszerű levélben tett mindenféle hazafias felajánlásra. Egy csodás nyarat töltöttem Bujon Szabó Imre keresztapámnál, ahol a kitelepítettek mindennapos ellenőrzését volt módomban átélni. A jó hírű budai gimnáziumban a magyar tanárom megvádolt azzal, hogy én miért büszkélkedem székely népköltészet gyűjtőjének Kríza Jánosnak rokonságával, amikor őt Erdélyi Jánosnak hívták.Néprajzi pályaválasztásommal lehetővé vált, hogy azt csináljam, amit szeretek. Tucatnyi könyv, száznál több tanulmány, sok apró írás mellett néha lehetőségem volt tanítani például Pittsburghban, Göttingában kevésbé Budapesten. Életem párja megajándékozott két szép gyermekkel, Annával, Péterrel. Az ő örömük nekem is öröm volt, velük együtt izgultam minden vizsga, feleltetés napján. Vidáman versenyt futottam, tollaslabdáztam és úszni tanítottam őket. Szívesen kirándultunk az országon belül és kívül, élményeket gyűjtve öreg napjainkra.